Alábbiakban egy szorgalmas kliensem leírása következik, aki rendszeresen vette a fáradtságot, hogy írásban is megörökítse az élményeit, és engedélyt adott, hogy beszámolója felkerüljön a honlapra.

Első utazás – a pásztor

Először csak a szőrös lábaimat látom, csupaszon, cipő nélkül, egy fehér gyolcs nadrág szakadt végéből állnak ki. Bajuszom is van, kissé már deres vastag bajusz. Egy pásztor vagyok a Hortobágyon az 1800as években. Mérhetetlen nyugalom és béke honol a lelkemben. Szeretem az állataimat, szeretem a pusztát, boldog vagyok és elégedett.

Eddig a napig soha nem történt semmi, ami megzavarta volna ezt az idillt. Most azonban néhány állat kidőlt, és elnyúlva fekszenek a fűben. Tanácstalan vagyok, és lassan sodródom a kétségbeesés felé. Kis idő múltán rájövök, hogy a kút az oka: amelyik állat abból iszik, kidől.. Nem tudom mit tegyek. Már fojtogat a kétségbeesés. Ezek a szürke marhák a családom, ismerem mindet, együtt éltünk lassan 20 éve nagy-nagy szeretetben. És most 14 fekszik kidőlve, harmincvalamennyi maradt talpon. A falu fél napi járás, ott motoz bennem a kétely, hogy nem érek vissza időben a segítséggel. A habozásommal csak a drága idő telik, meg vagyok bénulva, annyira váratlanul ért ez a helyzet. Aztán döntök: megindulok a falu felé az egészséges marhákkal. Hajtom őket, de hiába; nem haladunk elég gyorsan. Soha nem használtam az ostort, de most ütöm-verem az állatokat tehetetlen dühömben..
  Aztán megérkezünk a faluba. Persze senki sincs otthon , kint vannak a mezőn. Végül mégis meglátok egy asszonyt az egyik ablakban könyökölni. Kicsit telt, szép fiatal fehérnép, a mostani életemben Barbi az, egy barátom. Elmondja, hogy az orvosra várni kell.

Megnyugszom. Végignézek az állataimon: véresre vertem őket.. Belém markol a lelkiismeret-furdalás: kár volt..
 Vizet adunk nekik az asszonnyal és várunk. Bölcs nyugalom van bennem, lesz ahogy lennie kell, én minden tőlem telhetőt megtettem, és a lelkem legmélyén tudom, hogy nem lesz semmi bajuk az állataimnak.
 Végül megérkezik az orvos (jelen életemben a férjem). Lovon gyorsan odaérünk a beteg marhákhoz, és a doktor varázsfüvekkel meggyógyítja őket. Ez a része tehát rendben van.

De mi történhetett a kúttal? Lemászok és egy félig elrohadt bárányt találok benne. Sokáig tart míg rájövök, hogy ezt szándékosan dobták bele. Hitetlenül szemlélem a bárányt, nem értem, nekem nincsenek rosszakaróim, békés ember vagyok, és mégis.. Mégis.. Ki lehetett az?
Villámcsapásként csap belém a letaglózó felismerés: az asszony volt az… Megmérgezte a kutat, mert féltékeny volt az állataimra..

Árulás.

Innentől megváltozik az életem. Nem mondom az asszonynak hogy ismerem a tettét, csak az elkövetkező 30 évben köszönésen kívül nem szólok többé hozzá. Ő ellenben házsártos vénasszonnyá változik, és folyamatosan szurkál éles nyelvével. Gyermekünk nem születik….

A halálom előtti 10.percben az ágyon fekszem, mellettem az asszony. Kétségbe van esve, zokog. Igazából még mindig szeret, és szerelemből árult el. Halálom előtti 1. percben kimondom amit sokkal korábban meg kellett volna tennem:

“Bocsáss meg!”

Nem félek a haláltól, éppoly természetes nyugalommal nyugtázom, ahogy az egész életemet éltem. És már jön is a könnyű lebegős érzés.
 A temetésemen ott az egész falu, köztiszteletben álló ember voltam, sokan szerettek. Jóleső érzés tölt el; teljes életet éltem. Boldogan halok meg…

Az utazás után még két helyre visz az utaztató. Belső gyógyítóm a szívcsakrámat reparálja, a Titkos Házában ajándékot is kapok: egy vizipipát.. (Nyilván így jelzik, hogy túl sokat dohányzom). Szellemi vezetőm egy alacsony kopasz narancssárga ruhás szerzetes, akinek kérdéseket tehetek fel.. Nincs kérdésem, csak ülünk egy darabig egymás mellett, aztán elmegy.

Az életemre vetített tanulság, a döntés, amit visszavontam: nem tartok haragot, helyette megbocsátok ha látom a másikban a megbánást.

Második utazás: az anorexiás

Először a tüllszoknyám amit érzékelek, aztán a nagy tükrös terem körvonalazódik körülöttem. 1960-as évek, Franciaország, balerina vagyok, 16 éves. Holnap lesz a karrierem szempontjából sorsdöntő bemutató. Izgatott vagyok, gyakorlok. Egy félresiklott pillanatban meglátom a hasam.. Hatalmas.. Összeomlok: így nem léphetek fel holnap, ez a has mindent tönkretesz.

Az utazásvezetőm jó érzéssel indít egy regressziót fiatalabb koromba, amikor először tűnt fel ez a has.

10 éves vagyok, duci kiskamasz. Egy téglalap alakú asztalnál vasárnapi ebédelünk a családdal. Az anyám tesz-vesz a mosogató körül, az ő helye tőlem jobbra üresen áll. Tőlem balra ül a bátyám, velem szembe az apám. (jele életemben a szomszédunk): A tányéromon nagy adag étel, túl sok, de jóízűen megeszem mindet. Az apám megjegyzi:
“Te megettél egy fél disznót.”
Lenézek a hasamra és meglátom: hatalmas. Hordóhasam van. Hirtelen elfog a hányinger, rosszul vagyok, és undorodom magamtól..
 Miért pont most talált be ez a az ártatlan csipkelődés? (Az utazásvezető rákérdez az elmúlt napok érzékenyítő körülményeire)

A Peti miatt.. Akibe halálosan szerelmes vagyok, és aki kinevetett tornaórán a haverjaival. Egészen pontosan azt mondta miközben én zsámolyokra ugráltam: “Halljátok a földrengést?”
Ez volt az a pillanat, amikor a külső és a túlsúly összekapcsolódott a nem-szerethetőség fogalmával.
És innentől kezdve elkezdődött.. Ez a has végig kísértette az egész életemet. Ekkor már több éve jártam balettozni, de ez volt az a mozzanat ami miatt elkezdtem a fogyókúrát és 42 kilóra fogytam. Kifejezetten sovány voltam, de ez a has még 17es BMI-él is felbukkant hogy tönkretegye a hangulatomat. Elég volt egy rossz szögből a tükörbe vetett pillantás hogy darabokra hulljon az önértékelésem. Most is ez történt, a bemutató előtt. Egyszerűen megpillantottam ezt a hasat, amit az agyam kafkásan torzként értékelt, és abban a minutumban egy szakadék legmélyebb fenekén találtam magam, minden átmenet nélkül.

Zokogva, összeroppantan talált rám a legjobb barátnőm, és adott két tablettát: egyet mára, egyet holnapra. Jobban lettem. A bemutató is sikerült, elindította a táncos karrierem.. És a gyógyszerfüggőséget.

Középszerű balerina lettem, bár voltak sikereim a világhír felé való áttörés nem vált valóra. Ezt persze a has rovására írtam, amely önálló életet élt párhuzamosan az önbecsülési nihillel. Érdekes párhuzam, hogy jelen életemben az arcom az, ami ily módon képes az önértékelésem megsemmisítésére, ezzel kapcsolatban volt egy értékes visszavonásom.

28 évesen kerülök először kórházba az alultápláltság miatt. Összeestem. Az edzőmnek ( a mostani anyósom) feltűnt ugyan az evészavar és az erőtlenség, de ez annyira általános volt a táncos berkekben, hogy nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki.

30 évesen egy kórházi ágyban éhenhalok. Nincs mellettem senki, szeretteim gyakorlatilag nincsenek. Halálom előtti utolsó percben rájövök, hogy az orvosoknak igazuk volt :

“Enni kellett volna.”

A temetésemre sokan jöttek el. Rajongók is vannak, ami meglep. Nem világhír, de hírnév.. Már ez sem boldogít.. Elpocsékoltam egy életet. Az utolsó gondolatom, hogy vissza kell jönni.

A belső gyógyítóm ezúttal a gyomromat és a hasamat gyógyítja. A Titkok Házában egy Rubik-kockát találok, össze-vissza. A belső vezetőm csak mosolyog, és két dolgot mond, míg próbálom kirakni a kockát, ahogy most próbálom összerakni  személyiségem széthullott darabjait:

“Türelem és kitartás.”

Ennél szebb végszó nem is lehetett volna.

Harmadik utazás : a grófnő

1700 as évek vége, Franciaország. Először a rizsporos parókám érzékelem, majd az abroncsos narancs-fehér fodros szoknyát, a derékfűzőt és a vállat szabadon hagyó fehér blúzocskát. Szépségpöttyöm is van, és valóban szép vagyok. A vidéki kastélyom halljában állok, tükrök, egy asztal, körbe székek, fekete zongora a sarokban. Az egész lakást kitakarítattam, átredeztettem, gondosan összeállítottam a menüt és reggel óta szépítkezem. 20 éves vagyok és várom a férjemet (jelen életemben az apám). Ma érkezik haza 3 hónap után a frontról. Nagyon szeretjük egymást igazi mély szerelemmel, amilyen csak ritkán adatik a Földön. A távolléte alatt összesen két levelet küldött: komor hangú, borongós leveleket. Tudom, hogy még mindig szeret, de félek, hogy megváltozott.

Végre megérkezett. Magas, sudár, csinos katona fekete lovaglónadrágban kék frakkban két sor aranyló gombbal. Sokáig öleljük egymást, a viszontlátás határtalan boldogságában.
De ez a boldogság hamar szertefoszlik: visszavonhatatlanul megváltozott. Sokszor elréved, üveges tekintettel mered a távolba, ha kérdezem, hogy mi bántja csak kitérő válaszokat ad. Eddíg a legjobb barátok is voltunk, de most menthetetlenül távol került tőlem.

Két nap múlva visszamegy a frontra. Nem tudom visszatartani, hiába zokogok, könyörgök, egyszerűen nem vagyok elég neki. A szerelmet felülírja valami homályos, számomra ismeretlen hatalom.

Két hét múlva meghal. Lovon érkezik a küldönc, egy levélben közlik a halálhírét. Ugyanabban a hallban vagyok, mint az elején: összeomlok. Az orromból, számból csöpög a teleplazma, a sűrített fájdalom. Ez már túl van a síráson, a fájdalom elviselhetetlen. Végeláthatatlan szenvedés kezdődik, minde perc egy örökkévalóság. Aznap a kimerültségtől ájultan esek össze.

Másnap iszom előszőr.

Egy év múlva az alkoholt lecserélem ópiumra. Gyakorlatilag folyamatosan szívok. Az élet értelmetlen és fájdalmas.

40 évesen megunom a szenvedést, és elhatározom, hogy túladagolom magam.

Halálom előtti 5. percben egy tű lóg ki a jobb karomból, és eldönt a jól ismert kellemes érzés.

“Végre vége” ez az utolsó gondolatom.

A temetésemen gyakorlatilag csak a szolgák vannak jelen, az emberi kapcsolataim elsorvadtak a szerhasználat évei alatt. Az anyámat látom (jelen életemben a férjem), megviseltnek tűnik. Ő volt az egyetlen, aki kitartott mellettem.

A Belső gyógyítóm a szívcsakrámon machinál. “Visszavonom azt a döntésemet, hogy a fájdalmas érzésektől való rettegésem miatt a szerekbe menekülök, helyette igyekszem megélni az érzéseket.”

A Titkok Házában egy repülő szőnyeget kaptok. A Belső vezetőmmel szavak nélkül, telepatikusan kommunikálunk. Leteszi a kezét a szőnyegre, és tudom, hogy azt üzeni, hogy lehet röpdösni, de ha nagyon messzire szállnék csak érezzem a kezem alatt a szőnyeg szövetét, és az visszaváltozik egy egyszerű, hétköznapi szőnyeggé. Ne repüljek a napba, mert onnan csak a zuhanás van.

Ennél hasznosabb tanács szerfüggőség leküzdésére aligha van.

Negyedik utazás – a római

Először megint a szőrös lábaimból következtetek vissza, hogy férfi vagyok. Saru van rajtam, és fehér tóga,
ókori viselet egy ókori hallban. A tágas terem közepén szökőkút áll, én pedig egyedül vagyok az otthonomban, amelynek minden porcikáját szeretem. Később megjelenik a feleségem (jelen életemben az Anyám) és a gyönyörű lányom, jóleső megelégedettség jár át, ha rájuk nézek.
Nem sokáig fürdőzhetek ebben a jóleső érzésben, mert levelet kapok. Száműznek. Északra kell mennem, a “vadak” közé. A feleségem nem tágít, hiába érvelek, hogy veszélyes, és a legfőbb hogy ők biztonságban legyenek, el akar kísérni. Hosszas huzavona után beadom a derekam: mindannyian költözünk.

A következő fontos esemény, hogy megölik a lányunkat. A hír súlya alatt összeroppan a feleségem, és megbomlik az elméje. A halott lányunkkal társalog, haja kócos, zilált, teljesen visszavonul a saját világába, és csak nagy ritkán kapom el egy-egy tiszta pillanatát. Én is megtört ember leszek, bár engem a bűntudat nem mardos, azt a részét az asszony viseli. Harminc év telik el a halálunkig így, és én még mindig szeretem az asszonyt, hiába nem sok köze van a valósághoz annak a fantáziavilágnak, amit kitalált magának.

Előtte halok meg, halálom előtti utolsó 5 percben még száll felé egy kósza gondolatom. A 4. percben visszatekintek az életemre: kettétört ez is. Valahogy ez a tendencia: jól indul, történik egy drámai fordulat, és onnantól szar lesz. Halálom előtti 3. percben még mindig ez a tendencia foglalkoztat. A maradék percek eseménytelenül telnek, az utazó kérdezi hogy miért épp ezt az életet utaztuk vajon:

“A téboly miatt.”

A belső gyógyítóm a szívcsakrámat bizgeti meg, érzem, ahogy a szívtől szétáramlik valami kellemes, fényes fehér gömböc és betölti az egész mellkasom.

A Titkok Házában egy csákányt kapok a varázsszőnyeg mellé, a Mester ezekkel a szvakkal kíséri: “Külszíni fejtésre.”
Egyelőre nem értem mire gondolt, de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan kiderül.

Ez a leghatásosabb regressziós technika, amivel valaha találkoztam. Ez a 4 ülés annyit változtatott a viselkedésemen, amennyire a pszichoanalízis 50 ülése sem volt képes: lecsendesült a bulimiám és elhagytam a nyugtatók használatát. (Persze jártam mellette hipnoterápiára, de az igazi áttörést ez a négy utazás hozta)