Leírások

Kedves klienseim! Ha szeretnék saját történetükkel, személyes élményeikkel megtámogatni mások gyógyulását / megértését- küldjék el egy-egy képük áramlását, felismeréseiket a harmoplex@gmail.com címre és megjelenítjük őket itt honlapon!

Alább olvashatják pár ülésnek az átíratát- a szimbolikus történéseket.

Rét

“Mind a négyszer ugyanaz a rét jött fel: fenyő erdővel körülvett nagyobb tisztás, jobb oldalon kis forrással, ami egy kb.1 m-es sziklából jön ki. A rétnek ezen a részén a fű alacsony, virágos. Odébb, a mező bal- felső részének harmadánál kezdődik egy magas növésű terület, ahol a fű majdnem térdig ér, sűrű, sok a sárga, gondozatlan. Tudom: a magas fűben kígyók bujkálnak, viperák.

Tudom: a forrásvíz véd a mérgük ellen- visszamegyek hát a forráshoz, hűs vize alá tartom tenyerem, és iszom. A víz lefolyik a nyelőcsövemen, és fehér fényként szétárad a testemben, védőpajzsot felépítve- belülről egyre kifelé, míg végül a pajzs elhagyja a testem határait, és egy védőburkot képez körülötte.

Így már nem árthatnak nekem a kígyók.
A kép bal alsó sarkában egy magas, széles barna homokkupac, teljesen tájidegen (afrikában látni ilyeneket). A hangyák vannak benne, gyilkos termeszek, de egyet se látok. A fehér pajzs ellenük is véd.

” Mi a fene lehet ez a termeszvár, meg kéne nézni közelebbről.” – és elindulok felé. 10 méternél érzem, hogy eddig a biztonságos, de még hajt előre a kíváncsiság 8-ig, amikor tudom: itt kell megállnom.

Jön az impulzus, képileg, hogy szurkáljam meg a várat egy bottal. Hamar elhajtom a késztetést, erőfeszítés nélkül, pedig egykori énem esetében lehet győzött volna a felelőtlen kíváncsiság. Érik a személyiségem 😉

A későbbi rét-képek során mindig odamentem a forráshoz, ittam, kiépült a pajzs, megmostam az arcomat, és nem mentem se a kígyók, se a termeszek közelébe. (Később rájöttem, hogy melyik csoportok jelentek meg szimbólikusan az életemből, és a valóságban is eltávolodtam tőlük.)

Egyszer egy házikó volt a réten, a bal oldalon, majdnem az erdő szélén.
Mézeskalács ház utóérzetű, de nem az, valódi. Füstöl a kémény.
Bemegyek.
Odabenn egyetlen helyiség, a kandalló mellett töpörödött öregasszony, vasorrú bába jellegű, fekete ruhában fekete kendővel, és felém fordítja tekintetét. Igyekszem letapogatni, hogy jó szándékú- vagy ártani akar, de nem tudom eldönteni. Nézzük egymást, (elfelejtettem köszönni- de ez csak utólag jutott az eszembe) aztán az a késztetésem támad, hogy adnom kell neki valamit. A terapeuta megkérdi:

“Fontos ez a valami? Fontos, hogy mi?”

“Nem, inkább csak az adás gesztusa a fontos” – felelem, és kutatni kezdek a zsebemben, hogy mit adhatnék oda. Találok egy követ, odamegyek az öregasszonyhoz, és szó nélkül odaadom neki.

“Gondolkozzon csak rajta!” – gondolom, és kimegyek. “

Patak

“A patak is erről a rétről indul, a védelmet adó forrás mögül, de a két víz különbözik, más az eredetük. (“Az előző volt az isteni forrás, ez meg az anyai” – értelmezgettem magamnak a képáramlás közben:)

A patak tiszta, üde, sebes folyású hegyi patak, kb. két méter széles, kavicsok vannak az alján, halak. Tudok haladni a partján, gázolni a vízben – jól átélve, minden érzékszervvel- és hamar elérek a forráshoz: sziklából kiálló vascsövön érkezik a borvíz, a székely emberek éltető nedűje. A vezető kérdi, hogy innék-e belőle.

Nem szeretem a vasas íze miatt – de azért, ha már itt vagyunk alapon iszok egy kortyot, hogy rájöjjek: nagyon nem szeretem.:)
Azért még megmosom az arcom, és indulok a tenger felé.

Problémamentesen haladok, de hosszú lesz az út gyalogosan, ezért hamarosan egy rafting-szerű kajakot kerítek magamnak, amivel a zuhatagon is le lehet menni. Evezek, evezek, oda akarok érni a tengerhez. Sokáig tartott, és folyamatos sürgetés volt bennem, hogy elérjem a tengert, a célt (ez ismerős a hétköznapokból is) . Végül feltűnt egy öböl, benne a város, és problémamentes érkezés után jólesően egyesültem az óceánnal. Egy pillanatra riasztó volt az óceán végtelenségében való feloldódás, de aztán ez átadta a helyét a mélységes nyugalom érzésének. “

Hegy

“A hegy nem a korábbi rétről indul, ez az Alpokban van, típusos magashegység : fenyőerdő- szikla- hó. Jó magas.
“Sokáig fog tartani” – gondolom, és nekiindulok, hogy felérjek. A fenyőerdő sűrű, és ismétlődően hármas elágazásokba nyílik az út: egy meredeken felfele, egyenesen; egy kevésbé meredeken balra és egy ugyanígy jobbra. Egyre csak ismétlődnek az elágazások, és elgondolkodom, hogy az általam választott legmeredekebbnek látszó út-e a legrövidebb, vagy el kéne menni oldalra. Végül a csak toronyiránt elv mentén úgy döntök, csak konzekvensen felfele, és amint meghozom ezt a döntést hamarosan elmaradnak az elágazások és kiérek a sziklás részhez.

Jó hosszú a sziklás rész, már jó ideje mászom felfele, húzom fel magam a sziklákon, szinte egy örökkévalóság óta másztam már, végül az izmaim mozgásának elképzelése mentén csak sikerült leküzdenem a távot, és felértem az utolsó szakaszhoz: a csúcsig tartó végeláthatatlan havas részhez. Nekilódulok itt is, térdig gázolva a hóban, egyre sürgetve magamat, a végén összeszedem minden erőmet és futok a tetejéig. Odafent néhol köd, néhol napsütés, szép a táj, de megint csak az van a fejemben, hogy még le is kell érni, nem tudok igazán örvendeni, hogy felértem. (ismerős ám ez is:)

Kerítek két falécet sílécnek, megindulok lefele a domboldalon : a havas részt elhagyva beérek a fenyőerdőbe, ami egy árnyékosabb oldala a hegynek, itt hosszan megmaradt a hó, úgyhogy elég meredek mutatványokkal ugyan, de csak a végére érek az ülés vége előtt.”

Erdőszéle

“Sima rét, napos-világos, kellemes, a jobb oldalon egy kőkút, egyszerű kövekből kirakva, de már használaton kívül, nincs rajta se csörlő se vödör. Az instrukció szerint keresnem kéne egy biztonságos helyet, ahonnan megfigyelhetek, de bármerre nézek sehol semmi, és igazából nem is érzem szükségét.
“A biztonság bennem van” / A biztonság én vagyok – jön a gondolat és mellé a meggyőződés, hogy ez valóban így van (el is mosolyodom, hogy mégiscsak megérte ennyi éven át dolgozni magamon 😉

Viszont nagyon nyugtalanít az a kút. Megnézem, de egyelőre nem látok rajta semmit, aztán az instrukcióval egyezően az erdő szélét kezdem fürkészni – ahonnan nem jön ki semmi.
“Nem innen fog érkezni” – hallom-gondolom magamban, és visszamegyek a kút közelébe.
Kaparászás hallatszik, aztán előmászik a kútból egy nálam jóval nagyobb, hangya-pók-szerű csápos lény. Összetett pók-szemeivel figyel, olyan 10 méterre vagyok tőle. Nem megyek közelebb, nem érintem meg, nem bújok bele, mert érzem, hogy akkor információkat szedne ki belőlem, ezért csak megpróbálom kideríteni, ő mit érzékelhet belőlem, és hogy van-e benne ártó szándék.
Egy pár pillanatra az emberi érzékszervek helyett hangya-pók szemszögből észlelem a környezetet: éles víjjogást hallok, pixeles lesz a kép, a mozgó állatok vörös foltként jelennek meg. Mikor visszavált az emberi érzékszervek mentén való észlelés, észreveszem, hogy az erdőből kijött egy csomó állat (medve, oroszlán, szarvas, farkas) és mintegy védő oszlopként felsorakoznak az erdő szélénél, hogy ha baj van, segíteni tudjanak (ők voltak a vörös foltok).
Szinte ezzel egyidőben megjelennek a katonák, és az átellenes oldalon körülveszik a kutat, biztosítják a terepet. Sokan vannak, mindenféle modern fegyverrel- állnak ott alakzatban, bevetésre készen, fokozódó feszültségben.
Mikor nyilvánvalóvá válik a számomra, hogy a hangya-pók “csak egy felderítő, nincs benne ártó szándék” , átadok neki valamilyen üzenetet- egy tárgy formájában, aminek a pontos mibenlétét sajnos nem tudom kivenni- mire az visszamászik a kútba.

A “hármasságot” ott találom meg a kúttól 5-6 méterre: egy földre rajzolt körben 3 fehér kő. Valahonnan pontosan tudom, mit kell tennem: leülök törökülésben a kör közepébe, a három kő szimmetrikusan átrendeződik körülöttem, az általuk bezárt egyenlő szárú háromszög csúcsa már kút felé mutat, én is arra nézek. Lecsukom a szemem és összpontosítok. Hamarosan megnyílik a koronacsakrám (érzem a fejem tetején a melegséget), ezüstfehér fény ömlik le rám, és rajtam keresztül átáramlik a kútra és az azt körülvevő 5-6 méter sugarú területre, bevonva ezüstös csillogással azt.

Kihangosodik egy mondat az elmémben, amit úgy érzek nem belőlem jön, nem az én gondolatom:

“Így van becsukva.” – magyarázza.

Röviddel utána jövővíziót látok, ahogy sok hasonló lény mászik ki a kútból, és folyik a harc, hogy visszaszorítsuk őket – ekkor már sok erdőből előjött állat és rengeteg katona küzd ugyanilyen ezüstfehér fényben, mielőtt másodjára is sikerül visszazárni a fedelet.

De sikerül.
És két üléssel később az életbemben is becsuktam ezt a kutat, ahonnan a mérgező kapcsolataim eredtek. “

—————————————————— O ———————————————————————

Alább J. Éva két ülésének szó szerinti leírását olvashatják – ugyanaz a motívum, a probléma (teljesítménykényszer) megdolgozása előtt és enyhülését követően.

Hegy 1.

T: (transzindukció után) : Engedd meg, hogy a kitágult tudat összekapcsolódjon a tudatalattiddal, és a képzeletedben megformálódjék egy hegy. Csak adj időt, hogy ez megjelenjen, és ha megvan, akkor szólj!

P: “Hú, ez nagyon magas, ez a Fuji.”

T: „ Hol vagy? Honnan nézed?”

P: „Nagyon messze, egész távolról. Látni a táj alapját, hó a tetején. Látszanak a városok, a falvak.”

T: „Milyen évszak van? “

P: „Nyár eleje.”

T:” Milyen az időjárás?”

P: “Napsütés, enyhe szellő fúj, de hűvös a levegő.”

T: „Ha úgy gondolod indulj most el a hegy felé!”

P: „Csak megyek, csak megyek (…) Elég lassan közeledek. (…) Sikerült elérnem a lábához.

T: „Milyen itt az út?”

P: „Köves, göröngyös, keskeny. Próbálok menni felfelé, de sziklafal.”

T: „Mekkora ez a sziklafal?”

P: “ Függőleges, nagyon magas, nincs kapaszkodó, teljesen sima.” (…)

T: “ Hogyan próbálsz feljutni rá?”

P: „Mint a falmászók a kicsi peremekbe kapaszkodom, de nem nagyon jutok messzire (…)

T: „Ez a te képed, itt bármit megtehetsz..”

P: „Csákánnyal kapaszkodva meg kötélen próbálom felhúzni magam, de egy idő után már nincs hova menni.”

T: „Amikor mászol, menj bele az érzésbe- érezd a sziklafalat a kezeid alatt, az izmok mozgását.”

P: „Hideg a sziklafal. Ahol lehet kapaszkodni, ott is élesek a peremek. Nem tudok olyan helyet keresni a csákánnyal, ahol a kötelet tudnám rögzíteni. Nem jó érzés ez a lehetetlen próbálkozás, frusztráló.”

T: „Nézz körbe- esetleg van-e másik út?”

P: „Van egy göröngyös, köves, fehér de ugyanilyen sziklafalban végződik. Innen is próbálok felmászni, de ugyanaz. 1–2 m és kész, vége. Mintha visszalökne valami. Az a kötél, amivel mennék felfelé, mintha visszahúzna.”

T: „Tudsz-e valamit tenni a visszahúzó erők ellen?”

P: „Nem, nagyon erős. Hiába kapaszkodom a sziklába, egyszerűen leránt.

T: „Ez a te képed, itt bármit megtehetsz. Keresd meg a kreatív forrást magadban, ami már sok helyzetben a segítségedre volt, és figyeld mi történik!

P: „Ha elvágom a kötelet, sokkal könnyebb, de így nem vagyok biztonságban.

T: “Így nem vagyok biztonságban.”

P: “Egy megoldás van: a szikla oldalába csákánnyal vágok egy lépcsőt.

T: “Nagyon jó!”
(…)
P: „Már a feléig eljutottam. (…) Fent vagyok a hegytetőn, teljesen a tetején.”

T: „Milyen a kilátás?”

P: „Belátni az egész világot. Városok, hegyek, folyók- nagyon szép.”

T: „Milyen az idő, az időjárás?”

P: „Kellemes meleg, szellős szél.”

T: „Milyen érzés itt lenni?”

P: „Megkönnyebbülés. Fárasztó volt.”

T: „Ha eleget nézelődtél, induljunk el lefelé!”

P: „A lépcsőn megyek lefelé, amit csináltam. Vidáman mert könnyen lehet lépdelni. Spirál alakban megy a hegy körül. (…) Leérkeztem az aljára.”

T: „Nagyon jó. Most keress egy biztonságos helyet, ahol megpihenhetsz, ahol kicsit feltöltődhetsz. Nagy utat tettél meg, és a folyamatok, amik elindultak haladnak a maguk útján. (…) És most lassan kerekítsd le a képet, és miközben még egyszer végigfuttatod hogy merre jártál, kezdj el távolodni tőle. A jó érzéseket, a kép tanulságát magaddal hozva, a rossz érzéseket otthagyva indulj el vissza, ide a szobába, és ha itt vagy, akkor nyisd ki a szemed.”

Hegy 2 – miután a kliens asszertíven képviselte érdekeit a munkahelyén, és előnyugdíjazását kérte.

P: „Megvan. Jó magas, éles sziklákkal a tetején. A Mount Everest.”

T: „Milyen messze van tőled?”

P: „Messze. Látom az egészet.”

T: „Milyen napszak van?”

P: „Délelőtt.”

T: „Milyen évszak van?”

P: „Nyár eleje.”

T: „Milyen az időjárás?”

P: „Kellemes napsütés, meleg.”

T: „Milyen érzések vannak benned?”

P: „Megnyugtató, de félelmetes. Csodálat, hogy hú de nagy. Erőt adó.”

T: „Ha elérkezettnek érzed az időt, induljunk el a hegy felé! (..) Érezd a talpad alatt a földet, ahogy haladsz!.”

P: „Megyek, csak megyek. (…) Mintha nem történne semmi, csak megyek. (…) Nehéz lépni, nem egyenletes a talaj. Sziklás, de zöld, picike virágok vannak. Néha nem látni, hogy szülyedés van, egyenetlen. (..) Van két túrabotom megtámaszkodni. (…)

T: “Van két túrabotod- nagyon jó!”

P: Már kicsit közelebb értem, kezd emelkedni. Van ösvény, egyszemélyes, vékonyka (…) Már csak szikla van.”

T: „Hogyan mész felfelé?”

P: „Már hevederrel kell becsatoljam magam, egyébként leesnék. Félelmetes. (..) Nem merek semerre nézni. Csak az utat nézem, a kötelet fogom. (..) Találtam egy laposabb sziklát, kicsit pihenni.”

T: „Milyen a látvány?”

P: „Felséges, messzire ellátni. Tiszta idő, tiszta táj.”

T: „Csak töltekezz nyugodtan, amíg jól esik, és szólj ha tovább indulsz.” (…)

P: „Fel kell öltözni, innentől nagyon hideg van. Hóhatár.”

T: „Mit vettél magadra?”

P: „Vastag overall, sapka, sál, kesztyű. És aztán megint tovább.”

T: „Milyen a táj?”

P: „Megszoktam a meredek utat, nem félek tőle. Éles sziklák, hó a mélyedésekben. Az úton nincsen hó, csak kövek. Most szöges mászóvasat kell szerelni a bakancs talpára. Már az úton is jeges hó van.”

T: “ Az úton is jeges hó van.”
(… hosszan dolgozik)

P: „Most megint meg kell állni, pihenni. Egy lapos szikla van itt, kiöblösödés. Leülök.”

T: „Nagyon jó. Pihenj meg itt, és töltődj ameddig szükséges (…) és ha tovább indulnál, csak szólj”

P: „Innen már kötélen kell felmászni a tetejére. Eszembe jutott, hogy van csoki a táskámban, megeszem.

T: “Van csoki – Nagyon jó!”

P: “Nekiindulok az utolsó szakasznakl (…) Kézzel-lábbal kapaszkodom a sziklákon. (…)

T: Menj bele ebbe az érzésbe – érezd ahogy kapaszkodsz felfelé itt a sziklán, érezd a szikla tapintását, az izmaid mozgását miközben haladsz egyre feljebb.

P: “Sikerült fölérni! Fúj a szél, kapaszkodni kell a zászlórúdba.”

T: „Nézz körbe, minden irányba. Mit látsz?”

P: „Az egész világot.”

T: “ Milyen érzések vannak benned?”

P: „Büszke vagyok, hogy megcsináltam. Csodálom a tájat, körbenézek, látom az egész Földet. Mintha meg tudnám érinteni az eget.”

T: „Éld át, szívd magadba ezt a tájat, az érzést, és töltekezz nyugodtan. (…) Amikor eleget időztél, induljunk el, keresd meg az utat lefelé.”

P: „Mászok, sziklán kell lefelé menni. Fenékkel lefelé. Kötél is kell, meg figyelni hova lépek. (..) Leértem a szikla aljára. Innen lefelé lehet rendesen lépkedni, de még jeges-havas. (…) Elértem azt a szintet, ahol le lehet vetkőzni. Hideg van, de sapka-sál nem kell. Lefelé sokkal könnyebb menni.”

T: „Milyen érzés?”

P: „Jó érzés, hogy megcsináltam, felszabadító.”

T: „Csak haladj tovább ezzel a felszabadító érzéssel.”

P: „Már heveder nélkül is lehet menni. Itt a zöld világos rész, a süppedős, de most már tudom hova kell lépni. (…) Leértem az aljára.

T: “ Nagyon jó. Nézz vissza erre a hegyre, és mondd el az átéltek után milyennek látod?”

P: „A barátom lett a hegy. Semmitől nem kell félni.”

T: „Keress egy biztonságos helyet, ahol leheveredhetsz, ahol megpihenhetsz a hosszú út után és feltöltődhetsz. (… ) Nagy utat tettél meg, és a folyamatok, amik elindultak ezután teszik a dolgukat- azután is, hogy kijöttél a transzállapotból, haladnak a maguk útján és segítenek, hogy egyre többet és többet tudj meg önmagadról. (..)És most lassan kerekítsd le a képet, és kezdj el távolodni tőle. A jó érzéseket magaddal hozva, a rosszakat otthagyva indulj el vissza, ide a szobába, és ha itt vagy, akkor nyisd ki a szemed!”